A Sev és én - eszmecserék novellafüzér tagja.
Ihlet nélkül - múzsa elküldve!
Ülök az ablakpárkányon. Ölemben füzet, figyelem a lemenő Nap utolsó, horizontot simogató sugarait… Idilli. Lenne, az utolsó rímmel együtt. De hát… nem jut eszembe semmi. A kapun begurul egy autó, kiszáll a sofőr, jéé… Lassan kezdem a fejem az ablakba verni.
„Perzsel a nap, Szárad minden, Fű, virág, fa - Én nem érzem.
Megyek az utcán Lefelé nézve Nem vesznek Észre.
Valami simogat... Megfordulok, rád nevetnék. Nem vagy ott. Nem is voltál.
A szél volt csak - Mormogom…”
És itt kész. Befuccsol a tudományom… pedig még minimum két sor. Szűk a hely az ablak és a függöny között. A francba, szorít… Mi rímel arra, hogy mormogom? Horgolom… Horkolom… Mocorgok, és a lábammal sikeresen halálba juttatok egy képkeretet. Sebaj, már úgyis poros volt. Jól van, feladom, más testhelyzetben se megy.
*
Elhúzom a függönyt, és lassan lekászálódok a párkányról. Basszus, hogy elgémberedett a… - Csá. Pislogok párat. A tünemény az asztalomon ül, és a lábát lógázza. Talán még a körmét is rágja. Fujj, tényleg… Leugrik az asztalról (vagy fél tucat könyvet magával sodorva), átsétál a szobám túlsó végébe (két lépés). Megfordul, és engem kezd bámulni. Fekete haját arrébb dobja, összehúzza sötét szemét, és kritikus arccal vizslat. - Hogy kerülsz ide? – teszem fel az első normális (?) kérdést, ami az eszembe jut szorongásom közepette. Igyekszem nem feltűnően toporogni. Nem megy. Végül is, a saját szobámban találkozom ezzel a … vele, na. Amúgy is, mit jelenget itt meg nekem, mint Dobby Harrynél? Nem bánnám, ha istenítene… na jó, hagyjuk a Hápét! Így is sok volt belőle… - Fogalmam sincs – jelenti felhúzott szemöldökkel, gúnyos hangon. Megborzongok. Na, nem a gúnytól… - És mégis, ki vagy? Hülye kérdés, újabb mimikai csodát kapok. - Perselus Piton, szolgálatára. – Még meg is hajol ez a bolond… Na várjunk. Mit mondott?! Csak nyugalom. Ez nyilván egy álom. Meleg van, megszúrt a nap, mindjárt lefordulok a párkányról, és felébredek… hé! Csak mert betört ide egy fékevesztett őrült, még nem kell, hogy így kalapáljon a szíved. Nem mondom, helyes egy őrült… hm? Ja, a szexi hajára, meg a fekete cuccaira gondolsz? Dehogy… tényleg, mi ez a mugli ruha? Amúgy is, nem lehet több tizenhétnél. - Olvastad azt a… regényt, igaz? Ez képtelen más hangnemet megütni? Így jó a hangja, ahogy van… tessék. Megjelenik, és kiújul a skizofréniám. - Azt hiszem. Okos válasz tőlem, újra kedves grimasz. - Továbbra se tudom, mit akarok itt. Dumbledore – szemforgatás – azt mondta, jönnöm kell. Hát jöttem. És valamit tennünk kell, mert addig nem mehetek vissza. Tőlem aztán tehetnénk sok mindent… - Láttalak pár napja a Kárászon – szúrom közbe meggondolatlanul, és vizsla szemmel körbejárom. Azt hiszem, nem tetszik neki… Istenem, ahogy végigment a főutcán, barátnéim alig tudtak lefogni. Mindenáron meg akartam tőle kérdezni, hogy „Megérinthetlek?”. Ez nem egy szokványos Piton, ez egy Adonisz. Semmi zsíros haj, a stílusa pedig… a jóatyaúristenét. - Már egy hete itt vagyok – vonja meg a vállát. – Vizsgaidőszak egy hét múlva, minek járjak be? Tényleg, minek is? Úgy tűnik, nem kívánja bővebben kifejteni itt tartózkodásának okát. Sebaj. - Szóval, valamit muszáj csinálnunk, mert semmi kedvem itt maradni. Fitymálóan körülnéz, és közelebb lép. - Muszáj – bólintok, és én is teszek egy tétova lépést. - Te le akarsz smárolni. Ravaszul elmosolyodik. - Cseppet sem – hazudom. A francba… - A legilimencia még ilyen környéken is működik… - Ez esetben tévedsz, meg se fordult a fejemben. Vállat von, de a mosoly nem tűnik el. Lecsapom, ha nem rondul… - Mióta is vagy itt? - kérdezem, csak úgy mellékesen. - Úgy egy órája – feleli unottan. - Egy órája?! És képes voltál hulla kussban ülni? - Már miért zavartalak volna? Alkottál… Gúnyolódj csak… hirtelen lecsap a füzetemre, de én kikapom a kezéből, csak ne szórakozzon… - Ezeket nem nézheted meg. Védelmezően megölelem a köteg papírt. - Szerintem ezért vagyok itt. – Tárgyilagos, de valami zavar… - Mi közöd hozzájuk? Megszemélyesítem őket, végül is szinte amatőr költő vagyok, vagy mi a szösz. - Talán… rólam írtál! – kiáltja diadalmas mosollyal. - Nem! – Én kétségbeesetten. - Akkor rám gondoltál közben. – Hamiskás félmosoly. - Nem! A falhoz lapulok, közeledik… - Kénytelen vagyok elolvasni, hogy kiküszöböljük a problémát. Hirtelen elfordul, aztán hevesen gesztikulálva magyaráz – elvigyorodok. - Mi olyan vicces? Gyanakszik a lelkem. Nem csoda, pár év, és kém lesz belőle. Milyem csini kém… - Látszik, hogy tanár lesz belőled. – Mosolygok, mint a vadalma. - Belőlem? – Csodálkozik. – A könyvből szeded? – Legyint. – Semmiképp. Merő kitaláció! - Pedig nem úgy fest. – Még mindig jót nevetgélek magamban. - Ide a versekkel! – vált gyorsan. Nyilván reméli, hogy meglepetésszerűen hat rám. Nem jön össze. Egy ugrással az asztalomon vagyok – lefejelem a gerendát, a padlástér… na de sebaj – és felnyújtom a kezem. Nehogy azt hidd, hogy eléred! - Ne szórakozz! Azt hiszem, dühös. Dühös(,) és szexi. - Eszemben sincs Te, ez majdnem eléri… - Ezeket még nem látta senki! - Akkor most fogja! Ez is skizo. Nahát, rokonlelkek… - Ez magántulajdon, vagy mi a franc! – bölcselkedek hangosan. - Szarom le! – Leránt az asztalról. - Megcsaplak! - Csak rajta! Hogy jött hirtelen ilyen közel? Olvadok…
Puff.
- Nem hitted, mi? – Büszke mosoly. - Erős vagy… - Valahonnan a földről, fejdörzsölgetve. - Tudom. – Lusta vállvonás. Leülök mellé. - Muszáj látnom – bök a fejével viharvert füzetem felé –, vissza akarok menni. Mit nyávog? - Miért? Pislog. Még ezt is aranyosan. - Hogyhogy miért? Mert. - Kifejtős válasz, ahogy azt tőled megszoktuk – kommentálom. Bociszemeket mereszt. Jesszus, ilyet is tud? A mindenségbe halok, ahogy azt kedves bétám, Ginny E. is megmondta. Milyen igaza volt, nahát… Vállat vonok, és átnyújtom neki. - Ne röhögj, mert elveszem.
Mohón olvasni kezd. Az arcán semmi érzelem. Ez a Jo nem tévedett sokat. Maximum a hajával kapcsolatban. Mindjárt megfogom, mindjárt… - Mi az eget művelsz? Hirtelen néz farkasszemet velem. Megrázom a fejem. Szkeptikus arckifejezéssel olvas tovább. Még nem jutott el a félkészig. Abszurd párost alkothatunk kívülről nézve. A fal tövében ülve, körülöttünk csatatér, ő egy kék spirálfüzetet búj, én a reakcióját lesem (megjegyzem, kevés eredménnyel). Becsukja remekműveim tárházát és visszaadja.
Kérdőn nézek rá.
Felém hajol, és…
- Remélem megvolt az élményed, és be tudod fejezni – suttogja az arcomba, és eltűnik.
Eltűnik.
Hogy az a jó…
*
Megrázom a fejem, és lemászok az ablakpárkányról. Most tényleg, nem csak gondolatban. A könyveim a helyükön, semmi rendbontás. Jót tett a képzelgés; felütöm a füzetem, és belefirkantom az utolsó sorokat. Végre, megvan…
VÉGE
|