Lockhart egy napja
Ez megin egy humoros jellegű írás, csak ez most egy... "egyperces"
- Ideje felkelni, Gilderoy, mert táskás szemekkel ébredünk! – szólalt meg egy üde Lockhart hang a sok kicsi Lockharttal teli álomból felriadó Gilderoy Lockhart fejében. - Igazam van! – monda fennhangon. Felkelt az ágyból, és gondosan jobb lábbal belebújt a papucsába. – Jaj, ma mitől mentsem meg a világot! - Magadtól! – szólalt meg egy mogorva képű varázsló az antik-értékű képkeret rácsai közül. - Ejnye, ejnye, Abmedfort, ne adj ötleteket. De azért felírom! Köszönöm, Sygfrid! - Nincsmit. Akarommondani: anyád! – De Lockhart ekkor már a tükörben ízlelgette saját gyönyörűségének mámoros ízét, méregette hangyányi, de annál eszmeibb értékű bicepszeit, és egyéb csekélyke méreteit. - Khm-khm! Elnézést... akarommondani, egyéb méreteit, nem csekélyke, csak méreteit...
Na szóval! Hol is tartottunk... - Á, virágok! Nőljetek nagyra, és legyetek olyan szépek, mint Gilderoy Lockhart! A virágok bólintottak a kincset érő tanácsra, és áhítozva mustrálták a szőkeség tincseket. Lockhart hetykén intett nekik, hogy hagyják, hagy nézze más is, majd tovább állt. - Á, Alice, maga ugye a... kertész? - Igen – felelte üveges tekintettel az említett, és tovább locsolta Lockhart gyönyörű virágait. Gilderoy csábosan rámosolygott, hozzávágott egy autogramm kártyát, majd ismét tovább állt. - Hogy én milyen szép vagyok! – elmélkedett hangosan. – Ez hogy lehetséges? – nyitotta tágra szemeit. – Ah, milyen ostoba vagyok, vagyis nem... mindegy. Hát én egyszerűen csak csodás vagyok! – kiáltott fel mámorosan, leintette saját oktondiságát, majd tovább állt. - Oh, milyen tiszták ma a fehér függönyök a zongorateremben! – sápítozott. – Maga ugye a zongoristám? - Őrült vagyok, uram – felelte a másik nevetve. Lockhart nagyot kacagott a tréfán, megveregette bajtársa vállát, majd belegondolva, hogy szegény többi embernek miért nem olyan csodálatosan tökéletes a humorérzéke, mint Gilderoynak, leintette magát, és hamisan kuncogva tovább állt. - Á, miss... - Bolond... - Miss Bolond! Hát persze! A... szakács, ha nem tévedek? - Szolgálatára, szobatárs! – fintorgott a hölgy, és tovább főzte a pitét. - Oh, milyen kis muris maga! Hm... nem látták álmaim asszonyát? - Rá gondol? – nevetett kedvesen egy idős úr, festőecsettel a kezében. - Ah, a személyi festőm! Lefestene? - Nem őt kereste? - Hogy? Mindjárt, hát, várjunk egy kicsit, hiszen egy képet alkotni Gilderoy Lockhartról – ez felülmúl minden képzeletet! - Hát rendben. Lockhart bepózolt. A festő vidáman nevetve fröcskölte a rajzlapot. - Siessen, kérem, reggel láttam magam utoljára a tükörben, nem tudom kivárni... - Jó lesz, uram? – kérdezte a festő, és Lockhart felé mutatott egy csodás Lockhart-képet. - Tökéletes! Várjon! – Jobb kezével csábosan hajába túrt a képet mustrálva, ami ugyanezt tette. Mikor tökéletesnek érezte külsejét, magára villantotta legférfiasabb mosolyát, és tovább állt. A kertkapu kinyílt, és belépett rajta álmai asszonya. - Ó! Ó, csodás, édes, drága, humoros, kedélyes, párductestű és gyönyörű Lisám, hát mi járatban szerény hajlékomban? - Jaj, Gilderoy, tudja maga, mit csinálok én itt. - Nem biz´ én! - Dehogynem. - Nem – mondta kitartóan, de kissé merengve Gilderoy. - Gondolkozzon! Miért jövök önhöz mindennap? - Hát... a... napi csókjáért? – kérdezte új lendületű mosollyal, és legyintett, jelezve, hogy készen áll teljesíteni a kívánságot. Na ezt se Tibi bácsi intézte el... gondolta büszkén. - Nem-nem, Gilderoy. Maga nagyon jó tudja, hogy mit csinálok én itt! - Nem. - De. - Nem! – Gilderoy mosolya lassan kezdett lehervadni az arcáról, ahogy Lisa előhúzta zsebéből varázspálcáját. - De bizony... - Nem! – kiáltott rémülten Lockhart, és visszaugrott az ágyára. – Nem kell több szuri! – vonyított, Lisa nővér pedig egy pálcahegyezéssel Gilderoy felé irányította azt. - Memorianus Insanius! – szólt erélyesen. Lockhart hirtelen felült a kórházi ágyán, és ámulva körbenézett. Az egyik sarokban látta a kertészt, aki az imént még a kerte virágait locsolta – most egy cukorkapapírt csomagolt egy cukorkapapírba. Lockhart rémülten tovább állt tekintetével, és egy hasát fogó portrét pillantott meg. Sygfrid Abmedfort kacagott hangosan, és rendületlenül bámulta a zavartan pislogó Lockhartot, aki ismét átvándoroltatta a pillantását. A következő, amit meglátott, egy asztalt püfölő úr volt, aki énekelt, és a homlokán gyerekes felirat hirdette, hogy „Őrült“. Mellette nemsokkal egy játék-tűzhely előtt törökülő, dülöngélő és megviselt asszony kevergetett egy mű-varázspálcával egy mű-tálban... homokot... ?
A terem végében hirtelen sátáni kacaj tört fel. - Életem legszebb festménye! Ez ön lett, Gilderoy! – mutatott meghatódottan egy pacára az előtte álló állványon elhelyezkedő papíron. Lockhart zavartan mosolygott, majd pillantása az ágya mellett álló Lisára esett. - Á! Maga nem csodás, nem édes, nem drága, egyáltalán nem humoros, még csak nem is kedélyes, korántsem gyönyörű, és... kövér! - Köszönöm, Gilderoy, a reggeli önbizalomnövelője nélkül el sem tudnám képzelni az életem – fintorgott letörten a kövérkés, pirospozsgás nővér, és fáradtan kicsörtetett a teremből.
Lockhart sírását, Abmedfort röhögését, a festő kiáltozását, az asztal püfölését és egyéb zajokat hallgatva Harry kilépett a merengőből, és megköszönte a nővérnek, hogy a kezébe juttatta az emléket. - Biztos, hogy nem adja tovább? - Oh, biztos lehet benne, mindigis kedveltem Lockhart professzort... - Köszönöm – mosolygott megkönnyebbülten a nővér. – Hát akkor, viszlát.
- Nem hiszem el! – vigyorgott Ron, miután kilépett a merengőből Hermionéval, aki rosszaló képpel nevetett, ami előrelépés nála, de amúgy rohadt nagy ellentmondás...
Pát hét múlva hangos kacajtól zengett a Roxfort, és mindenki könnyes szemmel hálálkodott Harrynek, vagy aki még nem, az a Griffendél portréja előtti standhoz igyekezett, hogy megnézze, min nevetnek a többiek...
Gilderoy neve csengett a folyosókon, ezen röhögtek a tanáriban, az osztályokban... Minden beszélgetésből a Lockhart név szűrődött ki...
Pár hónap múlva már csaknem az egész varázslótársadalom ezen röhögött, Voldemort a halálfalókkal szórakozott, Nagini kényelmesen elfogyasztotta azt a házi patkányt, akire „Voldemortnak már nem volt szüksége“, és most ő is az emléket nézi.
Gilderoy Lockhart álma valóra vált. Annyi év után most ismét híres lett. Mindeki róla beszélt, és sorra kapta az érthetetlenebbnél érthetetlenebb leveleket. Valahol a zártosztályon az épp kigyógyultak nevetve koccintottak az ötödik emeleti teázóban:
"Éljen Lockhart!"
VÉGE
|